The end.

Ne keress. Soha.

"Az egész rendszer ellen, MEG ILYESMIK."

Mi lett belőled, szép Magyarország? Kiábrándultan ülök az ágyamon, és szó szerint a falba verem a fejem… egyszerűen nem tudom elfogadni hova fajul, mivé lesz kicsinyke hazánk. Rasszizmus. Fajgyűlölet. Neonácizmus. Homofóbia. Előítéletek. Erőszak. Gyilkosság. Túlkapások. Tehetetlenség és tétlenség. Ez? Ezek vagyunk mi? Egy parányi nép Európa szívében, aki nem tud mást, csak gyűlölködni, lázadást szítani, megfélemlíteni soha nem látott eszközök arzenáljával? Akár hova kapom a fejem, mit látok? Háború dúl, belháború… ha nincsenek is még konkrét jelek – sajnos egyébként vannak -, ez az egész Damoklész kardjaként lebeg felettünk. Gondoljunk bele: nemzeti ünnepek, kampányidőszak, vagy igazából már bármi. Az emberek önhatalmúlag akarnak dönteni, az egység megbomlott, NEM VAGYUNK EGY NEMZET. Közös a terület, amin élünk, de az emberek gondolkodásmódja… fényévekre vagyunk egymástól. Mitől zengnek a híradások? Székház ostromtól, tüntetéstől, demonstrációktól, felvonulásoktól, egy elkeseredett nép még elkeseredettebb kísérleteitől, hogy hallassa hangját. – Igen, bizonyára most sokan helyeslően bólogatnak. De könyörgöm, ez a bizonyos elkeseredett nép megoldásnak tartja az erőszakot, a gyűlölködést. Virágzik az ún. nemzeti rock, már fesztiválja van a „keménymagnak”, vesszentrianon, nagymagyarországozás, ide nekünk az egész Kárpát-medencét, és így tovább… 895… minden ilyen hatalmas új-hazafi szívében arany keretben eltárolt évszám – ezt az egyet nagy nehezen beletömködték a kopaszra borotvált fejecskéjükbe -, pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a föld nem volt mindig a miénk. Jöttünk, láttunk, győztünk, felvettük a kereszténységet, és azóta – barokkos túlzással – élünk, mint Marci Hevesen. Az utóbbi időben aztán tényleg hevesen. Bármennyire is jónak tartjuk, hogy van aki kiáll, és megmondja a magáét, nem igazán ez a megoldás ( - írás közben már röhög szánalmában…). Kérem szépen, biztos, hogy olyan emberek kell, hogy képviseljék a haza szavát, akik a rock’n’roll szókimondó mivoltát, idézem, így fogalmazzák meg: „Mer’ nem kell hagyni, hogy basztassanak! Vissza kell szó’ni!” Köszönöm szépen, én ebből nem kérnék. Egyik kedvencem: ez a bizonyos nacionalista, hungarista, kitudjamégmicsodista csoport hihetetlen módon lenézi és elítéli – többek közt – a XXI. század fogyasztói társadalmát. Mindezzel párhuzamosan pedig virágzik a különböző hazával, ősi szimbólumokkal, honfoglalás kori emlékekkel, előítéletekkel, hazafisággal kapcsolatos pólók, kitűzők, táskák, bármilyen kiegészítők árusításával foglalkozó üzletág. Ki veszi meg minden gondolkodás nélkül ezeket? Bizony, ezeknek az árával is lehetne támogatni a szegény, árva, beteg gyerekeket, nem csak az általuk megnevezettekkel. Persze, ez nem nagy dolog… de sok kicsi sokra megy. Sok kicsi ember összeáll, és már rögtön mindegyik istenkomplexusos lesz, és olyan „hűdenagyszája” van, amilyet egyedül még otthon a tv előtt ücsörögve sem engedne meg magának. Aláznak, gyaláznak, rongálnak, dűtenek-borítanak… néha az fordul meg az ember fejében, hogy talán még most másztak le a fáról, és szédülnek idelent. Olyan szavakkal dobálóznak, hogy nem emberi. Megy az anyázás, a zsidózás, a cigányozás, a buzizás, kiosztjuk a rendőrt, a politikust, az orvost, a tanárt, a munkást, a munkanélkülit. Belekötünk a másikba, ha van rajta sapka azért, ha nincs, azért. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy egy nemzet, amiben egykoron annyi tartás, annyi büszkeség, annyi erő volt, idáig süllyedhet. Fiatal hazafi „riszájklingmatador” nyilatkozta: „Kibontakozóban van a fegyveres ellenállás.” Nahiszen! Más sem kell már nekünk, csak az, hogy a piros-fehér sávok, tarkopasz fejek, katonai egyenruhák, tanklopások, autógyújtogatások után ezek még fegyvert is a kezükbe vegyenek. Fél Európa rajtunk röhög – pedig nem vicces a helyzet. És nem csak azon röhögnek, amit a felső vezetőség leművel – mert az is megérne ám egy misét – hanem azon, amit a köznép megenged magának. Korlátolhatatlan csűrhe lett a fegyelmezett emberekből. Nappal talán pék, bankár, földműves, orvos, Apa, Anya… éjjel pedig kegyetlen sorozatgyilkos. Ez? Ezek vagyunk mi? Lehet sárdobálni, ezen hangadásért engem is meg lehet támadni, sörétes puskával agyon lehet lőni, de talán előtte tükörbe kéne nézni. Addig nézni, míg meg nem látjuk, hogy a probléma velünk van, nem azokkal az ártatlan emberekkel akik eleddig meghaltak miattunk. Egyre szaporodnak a gyáva, ám elvetemült erkölcsi hullák, akik NÉV NÉLKÜL bármire képesek. És mi nem teszünk ellene semmit, mert még mindig Trianon miatt sírunk, vagy épp tüntetünk a Parlament előtt. Nem teszünk semmi érdembelit, csak végignézzük.

U.i.: 5-6 éve körüli kislányt kérdez a riporter: „És mi leszel, ha nagy leszel? Te is – nemzeti -rocker?” És a kislány mosolyogva bólogat, hogy igen. Ennél többet talán semmi sem mond az egészről. Fogalmunk sincs, hogy mi van, de nagyban lázadunk ellene… „Az egész rendszer ellen, MEG ILYESMIK.” – Jézusom.