1848-'49 - Egy nagyobb jóért...

Mi itt, a gépiesített, technikával telített világban, a betondzsungelben fel tudjuk-e valaha fogni mit is jelenthetett a forradalom 1848 tavaszán? Hogyan élték meg az akkori emberek? Át tudjuk érezni, hogy mennyit kockáztattak pusztán egy célért, a változásért? Kicsinyes módon a saját életünket féltjük, önzők vagyunk, minden magunknak akarunk, de semmit nem vagyunk hajlandóak tenni érte. 161 évvel ezelőtt egy borongós, esős márciusi napon végleg betelt a pohár. Néhány fiatal (talán kissé naivan) elhitte, hogy meg tudja váltani a világot, vagy legalábbis az akkori rendszert. Nem akartak gazdagok, szerelmesek, sikeresek, híresek lenni, csak szabadok. Nem gondoltak magukra, egy nagyobb jóért áldozták fel mindannyian az életüket. Meg sem fordult a fejükben, hogy ez veszélyes, hogy nem kellene, mert akár az életükbe is kerülhet. Úgy gondolták, hogy változás kell, és tettek is érte!

"Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk."

Milyen igaza volt Adynak! A magyar nép csak akkor tart össze, ha bajban van, de akkor nagyon. ’48-ban egy emberként fogott össze az ország népe, és együtt harcolt az elnyomás ellen. Együtt mentek a halálba, reménykedve, hogy utódiaknak származik majd mártírhalálukból némi „haszna”. Több, mint másfél évszázad múltán, nekünk, mai magyaroknak is ezt a szellemiséget kellene továbbvinnünk! Hinnünk kell, hogy ha összefogunk könnyebb túlélni a nehéz időszakokat. Nem azért vagyunk magyarok, hogy az igazolványon legyen megnevezhető az „állampolgárság”, hanem azért hogy egy nemzet legyünk, hogy segítsük, támogassuk egymást az ínséges időkben, s együtt örüljünk, ha végre boldogok lehetünk. Petőfi soha nem hátrált meg, egy pillanatig sem kétséges hazafisága, hazaszeretete. Éljünk úgy, hogy a miénkben se lehessen kételkedni. A mai napon pedig: legyünk MAGYAROK érezzük át a forradalom szellemét, a szabadságvágyat, az összetartást, az önfeláldozást, a kitartást; emlékezzünk meg róla, s társairól: „kik érted haltak szent világszabadság!”

„Mi volt az életed, hiába kérdezed. Ahogy a helyet nézed népeknek sorában, légy büszke arra, ha csak kicsiny kokárda vagy világnak gomblyukában.”

Tények.

Elköltöztünk. Sikeresen. Az új oldal létrehozásának leginkább technikai okai voltak, amelyeket inkább nem kívánnék részletezni. Átmásolgattam minden eddigi bejegyzésemet (bár megformázva nem nagyon vannak...^^"), és közben gondolkodtam... Ahogy végigfuttattam a szemem a szövegeken... hirtelen újra éreztem azt, amit tavaly augusztusban... az olimpiai lázat... a hihetetlen örömöt, a boldogságot... majd a fokozatos csúszást lefelé... a küzdést, a tusakodást saját magammal...saját magamban... az egyre növekvő fájdalmat... mindent. Büszkén mondhatom, hogy bár vannak ellentmondások a bejegyzésekben, én mindegyiket 110%-ig hitelesnek érzem. Akkor, ott, egyszer rég úgy éreztem, és ha már éreztem, hát leírtam. És leírom majd ezután is.                         Csók, Rose.

Ma.

Csend volt, sötét. Éjfél körül járt az idő. Némán állt az ablaknál, s könnyáztatta arccal nézett le az utcára, amely egy-két elsuhanó autótól eltekintve teljesen néptelen volt. Ő csak állt ott, mozdulatlanul. Minden pillanatban újabb könnycseppek sorozata gördült végig arcán, hogy aztán kis tócsává egyesüljön a párkányon. Nem sírt. Nem zokogott. Légzése nyugodt, egyenletes volt, hang nélkül ácsorgott. Kezeit összekulcsolta, s a párkányon pihentette. Tekintete üres volt, üveges. Gondolatban egész máshol járt. Rég volt már. Nagyon rég.Akkoriban boldog volt. Gondtalan. Naivan hitte, hogy vele soha nem történhet semmi rossz. Azonban történt. Nem véletlen baleset volt. – hallott egy hangfoszlányt a sötétségből. Hitt. Hinnie kellett. Oka van. Mindennek oka van. – ismételgette, de máig nem tudott rájönni, hogy mivel érdemelte ki mindezt.Két tisztességes, becsületes, dolgos ember. Ott voltak, amikor az elsőket lépdelte, hozzájuk szólt az első szava, nekik rajzolt, nekik énekelt… értük élt. S ők érte. Éltek.Azonban azon az őszi estén minden megváltozott. Minden. Olyan hirtelen történt minden – mondta a másik kocsi sofőrje. - Véletlen volt, véletlen volt – nyugtatgatta leginkább saját lelkiismeretét.Gyűlölte őt. Nem volt több 14-nél. Ártatlan, gyermeki lelke csak a részeg sofőrt okolta, okolhatta, amiért percek alatt elvesztette mindenét.Mindketten azonnal meghaltak, már nem tehettünk semmit. Sajnálom. – közölte a mentőorvos a nagyanyjával. Egy percig csak állt, némán, hitte, hogy ez csak egy rossz álom, és mindjárt felébred. Hitte, hogy vele ilyesmi sosem történhet meg. Hitt a csodában. Az ezt követő órákból csak foszlányokra emlékszik.A roncs… a szakadó eső… a dermesztő köd… a rendőrautók… két fekete zsák… a sofőr arca… a nagyapja tekintete…A legközelebbi pillanat, amelyre ismét tisztán emlékszik: a nagyszülői ház nappalijában áll, halkan szól a rádió, a kezében egy fotót tart. A fotón három vidám arc; egy mosolygó fiatal férfi, egy gyönyörű nő, és egy életvidám kisgyerek. Őket ábrázolja. Az utolsó közös képük. Családi nyaraláson készült. Akkor még semmit sem sejtett. Mintha évszázadok teltek volna el azóta.Könnyek szöknek a szemébe, miközben a rádióban felhangzik egy dal……Ugye eljössz még,talán eljössz még,Ha hallod majd az elefántdübörgést… Lassan visszatér a jelenbe. A rádióban ugyanaz a dal szól. Ősz van. Köd. Esik. Nem is olyan szokatlan ez. Egy átlagos nap. De nem neki. A zsebébe nyúl, majd lassan egy régi, rongyossá szorongatott fotót vesz elő. Rajta ők, hárman. Ma. Ma. Ma 10 éve. Egyedül a világban.Kicsit még mindig gyerekként. Kicsit még mindig velük.Rekedtes hangon kérdi suttogva a sötétségtől: Ugye eljössz még?

Csak egy gondolat.

...S majd, ha már minden kötél szakad, ne add fel még akkor sem, légy mindig önmagad...Egyszerűen légy önmagad.

"Hóesés, de a végén..."

Esik. Mármint a hó. Másfél napja szakadatlan hull alá az égi áldás, persze csinosan az évszakhoz passzintva – kicsi fehér pelyhek formájában. Elgondolkodtató a hasonlóság a hópelyhek és az emberek között. Egyedül kicsik vagyunk, a legkisebb fuvallat is felkaphat, hogy odébb vigyen, míg mi tehetetlenül kapálódzunk hogy „Állj, elég, tegyél le!”. Azonban ha összefogunk, ha egymásba kapaszkodunk, az ilyen kemény, szeles időkben, sokkal erősebbek leszünk. Így sem válunk elpusztíthatatlanná, de sokkal többet elviselünk. Mondhatnám úgy is, több váll többet bír. Ugyanígy ha több szikrázó fehér kis pelyhecske kapaszkodik egymásba, jobban ellenállnak szélnek, víznek, napfénynek. Azonban az apró kis pelyhek nem maradnak életük végéig fehérek. Könnyen beszennyeződhet fehér kis kabátjuk, akárcsak miénk. Nem, nem a bundára gondolok, melyet a hideg ellen kanyarintunk magunkra… a lelkünk kabátjára. Mikor megszületünk fehér, azonban a környezet hatására hamar szürke, majd fekete lesz, s bepiszkítja magát a lelket is. Szép lassan mocskossá válunk, akárcsak a hópelyhek. Én, aki nem vagyok több, csak egy a milliárd hópehelyből, állok az ablaknál, s nézem, amint a szél kacér táncot lejt a lehulló hópihékkel. Állítólag nincs két egyforma. Mindegyik más, és más. S bár nincsenek ugyanolyanok, hasonlóak azért vannak. S ezek a hasonlóak remekül kiegészítik egymást. Akárcsak mi, emberek. Olyanok vagyunk, mint a hópelyhek. Végtelenül kicsik, és törékenyek, ám gyönyörűek, s utánozhatatlanok. Nincs hozzánk fogható.

Bemutató.

ÉLET Színes dráma Nyelv: bármilyen Időtartam: pár év csupán Igazából senki számára nem ajánlott Forgatókönyvíró és rendező: Sors Zene: Természet Látványtervező: Természet Vágó: - (vágatlan verzió) Forgalmazó: Föld bolygó Értékelés: 10/10 (Lehengerlő) Főbb szerepekben: Mi (Emberek) Gyászoló (Emberek) Ő (Halott) Hős Angyal (Halál) Főgonosz (Gyász) Tartalom: Mi (Emberek) megszületik, és él. Óvodába, majd iskolákba jár, aztán dolgozni kezd. Éli a saját kis idealizált világában, a saját kis idealizált életét. Ekkor jön a Hős Angyal (Halál) és felkavarja az egészet. Mi csak áll, és néz, hogy mi is történt. Elvesztette Élete értelmét, Ő-t (Halott). A világ forog körülötte, nem ért semmit, aztán szép csendben bekúszik tudatába a felismerés, hogy Ő nincs többé. Megjelenik a Főgonosz (Gyász), és a rabszolgájává teszi Mi-t. Belőle lesz a Gyászoló. Nem látja a szépet, s a jót az Életben, elveszti minden reményét. Évekig él így, boldogtalanul; hatalmas, tátongó űrrel a lelkében. A Főgonosznak esze ágában sincs továbbállni, sőt egyre több embert állít seregébe. Minden alkalommal, amikor egy Ő meghal, egy Mi a Főgonosz karmaiban végzi, immáron Gyászolóként. A dráma azonban „happy end”-del zárul: A Gyászolók helyzete nem reménytelen. Eljön értük a Hős Angyal, és megmenti őket. Elviszi őket oda, ahol nincs Főgonosz, ellenben van Ő. Vége.

I just wanna scream...

Nagyon rég írtam utoljára. Ennek elsősorban az az oka, hogy bármennyire akarom, az utóbbi időben nem megy. Nem tudok írni. Próbáltam már számtalanszor, de minden alkalommal a kukában landolt az aktuális mű. Akármilyen témáról próbáltam meg értelmesen írni, egy fene nagy önsajnáló monológ lett a „késztermék”. Egyszerűen a nap minden ébren töltött órájában az jár az eszemben, hogy lehetetlen, és reménytelen a helyzetem. Úgy érzem rohadt mélyen vagyok, és nincs erőm kimászni, ezért jobb, ha odalent rendezkedem be. Előjöttek szuicid hajlamaim is, de sajnos túl mazohista vagyok az ilyenekhez. Inkább kínzom magam az Élettel. Magány úrfi azt hiszem felszedett pár kilót az ünnepek alatt, amit azóta sem sikerült ledolgoznia, mert kettőzött erővel nyomja a vállam. Az, hogy valaki boldog jelenleg számomra felér egy terrorcselekménnyel. És mindezért persze csak én vagyok a felelős. Próbálom minden bánatom elfojtani, de már nem igazán megy. A hétköznapokon játszom a gondtalan fiatal lányt, akinek a legnagyobb problémája, hogy nem elég egyenes a haja, de hétvégén… elszabadul a pokol. Nem bírom már. Úgy érzem, nem bírom ezt így tovább. Az érzelmi hullámvölgy amiben napjaimat tengetem mostanában… hogy is fogalmazzak… nem egy Barbie-land. Az utóbbi hetekben kedvenc színemmé épp ezért a rózsaszín helyett a Szürke és a fekete vált. Főleg a Szürke. Úgy érzem, ez a szín most mindent elmond rólam. Csendes. Fakó. Élettelen. Egyszerű. Feltűnésmentes. Visszahúzódó. Zárkózott. Végtelenül megtört és szomorú. Ez vagy én vagyok, vagy a Szürke. Nem tudom már, melyikünk a rosszabb. Talán én, mert a Szürke legalább nem sajnáltatja magát. A Szürke békés. Nyugodt. Él. És élni hagy. Azonban ezt a többi színről nem tudom elmondani. Görcsösen próbálom kiiktatni őket az életemből, de nem megy. Ha tehetném olyan világban élnék, ami leginkább egy múlt század eleji filmre emlékeztet. Nincs más, csak fehér, Szürke, fekete. Nincs undorító rózsaszín, nincs irritáló narancs, nincs idegbeteg zöld, és hülye liba lila. Nincs semmi boldog. Nincs semmi jó. Csak nyugalom. Béke. Csak én, meg a Szürke. A Szürke majd segít, hogy bírjam. Tovább.

Elszedtem.

Mi lennék,ha: ...hónap lennék: január; augusztus ...a hét egy napja lennék: péntek ...a nap egy időpontja lennék: alkonyat ...bolygó lennék: Nap ...tengeri állat lennék: tengeri csillag ...berendezési tárgy lennék: lámpa ...történelmi személy lennék: Kleopátra ...folyadék lennék: kávé; Zöld Tündér ...drágakő lennék: gyémánt ...fa lennék: fenyő ...madár lennék: sas ...szerszám lennék: csavarhúzó ...virág lennék: fehér orchidea ...időjárás lennék: féktelen vihar, vagy felhős, szeles, borult, zord idő csendes esővel ...mesebeli lény lennék: vámpír ...hangszer lennék: basszusgitár; hegedű ...állat lennék: lepke ...szín lennék: Szürke;zöld; fekete ...érzelem lennék: magány ...zöldség lennék: chili ...hang lennék: mennydörgés ...elem lennék: levegő ...autó lennék: Porsche 911 Y ...dal lennék: Simple Plan - Untitled ...film lennék: Twilight ...könyv lennék: Joanne Harris: Csokoládé, vagy Csokoládécipő ...étel lennék: pizza, vagy hortobágyi... ...hely lennék: tisztás egy sűrű erdőben ...íz lennék: keserű ...illat lennék: az eső illata, vagy a frissen vágott fűé, vagy orgonáé ...hit lennék: pacifizmus ...testrész lennék: gyönyörű kék szem ...arckifejezés lennék: őszinte mosoly ...tanóra lennék: irodalom vagy német ...rajzfilm lennék: Oroszlánkirály ...mértani alakzat lennék: kör ...szám lennék: 9 vagy 666 J ...ruhadarab lennék: szürke kötött garbó ...ékszer lennék: vékony ezüst lánc, szív alakú medállal ...kiegészítő lennék: vagy Zozie féle Lollipop Shoes (vörös magassarkú), vagy tornacipő J ...szeretet megnyilvánulása lennék: önfeláldozás ...rovar lennék: katicabogár ...gyümölcs lennék: eper ...sminkes cucc lennék: púder ...festmény lennék: Csontváry – Magányos cédrus ...szobor lennék: Szfinx ...épület lennék: Eiffel-torony.

Vallomás.

 Az, akitől annyira nagy hülyeségért kellene bocsánatot kérnem, hogy meg sem merem tenni, Te vagy. Tudom, hogy akkora hülyeséget tettem, hogy nem lehet megbocsátani, nem lehet nem megtörténtté tenni, de pont ezért bánom olyan nagyon. Bolond vagyok, de egy olyan bolond, aki igazán szeret. A szeretet pedig eltorzít minden mást. Mindent. S ha nem látsz tisztán, akkor nem döntesz helyesen, amiből az következik hogy nem is cselekszel jól. Nem láttam tisztán. Nem döntöttem helyesen. Nem cselekedtem jól. Mára már beletörődtem, hogy ezen nem tudok változtatni, de... gondoltam hátha elolvasod majd ezt a pár kusza sort. Hátha rájössz, hogy amit tettem, nem azért tettem, mert ellened vagyok, hanem mert melletted. Azért csináltam a dolgokat úgy, ahogy, mert féltettelek. Rossz volt nézni mit művelsz magaddal, hogyan teszed tönkre magad. Fájt. Segíteni akartam. Nem kellett. Hülye voltam, mert rád hagytam. Kiléptem az egészből és kész. Azt hittem így könnyebb lesz. De nem lett könnyebb. Nem tudtam könnyebben feldolgozni, sőt. Így, hogy ma már azt sem tudom mi van veled, még nehezebb. Az idő sok sebet begyógyít, de a szív és a lelkiismeret mindig ellene dolgozik. Őszintén remélem, hogy egyszer majd meg tudsz nekem bocsátani, rájössz, mit miért tettem. Bocsáss meg. Kérlek. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy a szíved mélyén ne haraggal gondolj rám. Szatyorka. U.i.: Ez egy levél, amely 2008. februárjából származik. Ez volt életem legkeményebb pár sora. Válasz a mai napig nem érkezett rá. Soha nem is fog.

Olyan nehéz...

Miért olyan nehéz Embernek lenni? – tettem fel magamnak a kérdést a tv előtt ücsörögve. Mert kétségtelen, hogy az. A társadalom, a környezetünkben élő emberek pedig sok esetben csak tovább nehezítik mindezt. Emberi kapcsolataink behálózzák az egész életünket, s ezeket bizony nagyon nehéz kezelni. Nem tudunk olvasni egymás gondolataiban, bármennyire is szeretnénk. Nem tudjuk mit gondol, mit érez a másik, mindaddig amíg nem ő maga mondja el. Ha azonban a „mi a baj?” vagy „történt valami?” típusú kérdésekre a már oly’ megszokott „SEMMI.” – választ kapjuk, nem tudunk előrébb lépni. Néha abszolút nem értjük egymást, a következtetéseink tévesek, később kiderül hogy félreértettünk valamit, de azelőtt még lesz belőle egy jó kis vita. Sajnos a veszekedés, vitatkozás – azaz a feszült hangvételű eszmecsere – a kommunikáció alapvető része. Jómagam azonban pl. utálok veszekedni. Olyan fárasztó, olyannyira fölösleges. Emberek vagyunk, úgy is kellene viselkednünk, és nem egymás torkának esnünk, mint holmi ragadozók. Nem kellene egymás vérét szívnunk. Üljünk le, beszéljük meg a gondokat, és mindig, fontos, hogy mindig legyünk őszinték. Ha nem vagyunk, ha hallgatunk, vagy ami még rosszabb hazudunk, akkor csak minden kezdődik előröl. Az időnk rövid. Nem élünk örökké. Nem szabad az időnket ellenségeskedésre pazarolni. Ha kompromisszumokat kötünk, lehet hogy nem fog tökéletesen tetszeni az eredmény, de egy biztos: megkíméltünk lelkünket egy kisebb, vagy nagyobb traumától. Tudjuk jól, mindig a szív vezérel, az ész, az csak dísznek van. Cselekedjünk hát mindig szívből, hallgassunk ösztönös megérzéseinkre. (Kivéve ha azt súgják: öljünk meg valakit a lelki béke érdekében.) Itt az új év. Megannyi új lehetőség. Kérem minden drága Olvasómtól, hogy abban higgyen, amit a szíve diktál, és kívánom hogy a 2009-es éve pont olyan legyen, amilyennek elképzelte.

Én.

Most nincs kedvem bölcselkedni, okoskodni, írni bármi értelmeset, egyáltalán bármit. A legfelső fokon van elegem az egész környezetemből, mindenkiből, aki körülöttem van. Úgy érzem kezdek kiégni. Kezdek besokallni. Úgy érzem mindig csak adok, adok és adok, és mit kapok vissza cserébe? Semmit. Alapvetően nem vagyok önző, így nem is lenne ezzel semmi gond, de egyszer csak belőlem elfogy. Kiégek, elfogyok, kész, vége. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy egyfajta életösztön lép működésbe, és menti, ami menthető. Nem ad, csak elmar. Visszaveszi mindazt, amit én felajánlottam. De valahogy én ezt jogosnak érzem. Nem gondolom úgy, hogy nekem a lelkem ki kell tennem másokért, míg ők nagyban tesznek rám. Nekem meg kell botránkoznom bizonyos dolgokon, el kell képednem, sírva kell fakadnom, pezsgőt kell bontanom, támaszt kell nyújtanom, ott kell lennem, segítenem kell, beszélni, élni, élni hagyni. Ez pedig egyáltalán nem hangzik nehéznek, de valójában mégis az. Pokoli nehéz. Az emberkék csak jönnek, és mondják, öntik belém a szemetüket, mintha egy lelki szemetesláda lennék. Tudom a titkaikat, a legféltettebb gondolataikat, a legtitkosabb gondjaikat, amelyeket csak azért mondanak el, mert nem akarják egyedül cipelni. Ez valahol érthető, de egy idő után az én vállamon túl nagy lesz a súly és majd nem bírom tovább. Nem akarom. Mindig azt hiszitek, hogy szükségem van rátok, holott dehogy. Én jól vagyok egyedül, jobban mint bárkivel együtt. Nektek van szükségetek Rám. Kell, hogy legyen valaki, aki segít viselni a terhet. Én senki másra nem ruházom át a terheimet. Rólam senki nem tud semmit. Engem senki sem ismer. Csak azt hiszi. Én senkivel nem osztom meg a titkaimat. Én egyedül örülök. Egyedül sírok. Egyedül oldom meg a problémáimat. Én csak magamban bízom. S ebből Ti semmit nem vesztek észre. Semmit. De én itt vagyok. Egyedül. Én. Egyedül. És nincs szükségem Rád.

A múlt árnyai...

Vannak időszakok amikor bármit megadnánk azért, hogy visszamehessünk a múltba, annak is leginkább egy bizonyos szakaszába. Olyanba, amelyben minden szép volt, minden jó volt, amelyre ha visszagondolunk szinte mesésen habos-babosan tökéletes a kép. Őrjöngünk, hogy miért múlik az idő, miért nem léphetünk vissza, miért mindig csak előre, miért sokasodnak a problémák, miért van mindig mindenki ellenünk, miért nem ért meg senki igazán, miért nincs valaki akivel őszinték lehetnénk, de tényleg, vagy ha van, miért nem tud egy kis időt szakítani ránk… Miért? Miért pont Én? Benned is felmerült már az az érzés hogy egyes egyedül vagy a világon... s ha most ingatod a fejedet, hogy „Nem, bennem aztán nem” – akkor csak magadnak ártasz. Amikor ez az érzés feltör, minden mást eltaszít. Csak erre tudsz gondolni, csak ez jár a fejedben, éjjel, s nappal. Ami a legdühítőbb, hogy azt érzed, hogy nem tudsz tenni ellene. És ez bizonyos fokig így is van. Azonban enyhítheti a fájdalmat, ha igazán alaposan felidézed magadban, hogy milyen is volt akkoriban. Lehet, hogy az emlékezés tipikus példájaként először csak a szép, a jó tűnik elő, de egy idő után feltűnnek az árnyak. A múlt azon árnyai, amelyek időről időre felsejlenek a Ködben. Sötét titkok, eltussolt események, melyek kisebb, vagy nagyobb horderejűek ugyan, de egy biztos: Ők a Te múltad. Ha ezekre gondolsz, emlékezel, rájössz, hogy akkor sem volt jobb, csak épp az idő megszépítette az emlékeidet. Eltűnt a rossz. Pedig nem szabad eltűnnie. Kell. Kell, hogy ne kövesd el újra azokat a hibákat. Kell, hogy ne kergess nem létező álmokat. Kell, hogy ÉLJ.

"I need a Hero..."

Életünk nem másról szól, mint arról, hogy megtaláljuk az igazi önmagunkat. Keresünk, kutatunk, fegyvertárunk minden kellékét bevetve igyekszünk rájönni, kik vagyunk valójában. Azonban gyakran esünk abba a hibába, hogy mindezt úgy akarjuk elérni, hogy ideákat, hősöket keresünk magunknak, s ezeket követjük, minden áron. „Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni...” – mert bizony egy idő után már a hős irányítja az életünket, s nem mi. Nem mi élünk, hanem ő él bennünk. Legalábbis mi ezt gondoljuk. Azonban lehetünk bármilyen fanatikusak is, nem ismerjük Őt. Lehet, hogy a kedvenc fogkrémmárkájától az általa legjobban kedvelt cipőfűzőhosszig mindent tudunk róla, mégsem ismerjük. Nem tudjuk hogyan gondolkodik, hogyan él... csak azt tudjuk, amit a szemfüles újságírók a nyilvánosság elé tárnak. Ez pedig egy hamis kép. Két verziója lehetséges: vagy csupa jót közölnek le róla, és folyton istenítik, Őt, a mi nagy hősünket; vagy a lehető legrosszabb képet igyekszenek kialakítani róla a közvéleményben. Minden esetre egyik sem valóságos. Minden embernek vannak jó és rossz tulajdonságai egyaránt, nem lehet csak egyikre, vagy másikra kihegyezni a dolgokat. És nem szabad egyik, vagy másik Hősre kihegyezni az életünket. El kell fogadni, hogy Mi nem Ők vagyunk, és ez a mi életünk, nekünk kell élnünk, méghozzá nem is akárhogy. Ha ügyesen forgatjuk az élet paklijának lapjait, talán egy nap mi is Hősök leszünk. Nagyobbak, mint előttünk bárki. Ők sem Hősnek születtek. Küzdöttek. Kitartottak. Nem adták fel. Ettől lettek azok, akik. A lehetőséget mi is megkaptuk, kérdés, hogy tudunk-e élni vele.

"Ez a gyertya most Érted égjen..."

Te már jó helyen jársz. Nincsenek problémáid. Nincsenek gondjaid. Nem szenvedsz. Nem kell félned soha többé. Semmitől. Senkitől. Nincs amiért aggódj, nincs miért keseregj. Boldog lehetsz. Szabad, mint a madár, tiszta, mint a frissen hullott hó karácsony estéjén. Számodra minden pillanat ajándékot, vidámságot, csupa jót jelent. Míg én napról-napra küzdöm a Léttel, te gondtalan vagy mint a tavaszi szellő, mely oly lágyan simogatja arcunk… Fáradt vagyok és lehangolt. Csak ülök egy padon, és emlékezem. Visszaemlékszem minden együtt töltött percünkre, pillanatunkra, azokból az időkből, mikor még itt voltál velem. Velünk. Emlékeim között feldereng megannyi veszekedés és vita, nevetés, sírás, öröm, bánat, szeretet, düh, minden. Egyszerűen ott vagy Te. Hiába próbálkozom keservesen hosszú ideje már, nem tudlak kikergetni onnan. Ott vagy és vársz, csak állsz némán és várakozol. Nem tudom, hogy ott, ahol most vagy, van-e hiány, fájdalom, magány… emlékeid megvannak-e még? Eszedbe jutok néha, még most is talán… vagy elfelejtettél réges-régen már? Odaát is szeretsz még? Az vagyok-e neked, ki voltam? Vagy örökre elvesztettük egymást? Kérem a mindenhatót, hogy ne így legyen… kegyelmezzen… emlékezz, s vigyázz rám… segíts… nyújts felém védő kezet, ha a sors hullámai összecsapnak fejem fölött… légy ott nekem… légy ott, hogy ha már én is odaát leszek, újra együtt lehessünk. Együtt. Békében. Csendben. Síri csendben.

Fáj. Hagyom.

Üresség. Közöny. Nem érzek semmit. Semmit. Csalódnom kellett. Újra. Megint a padlón vagyok. Egyedül. De jobb is így. Nem tudom, hogyan fogok saját erőből talpra állni, de nem akarom, hogy valaki más segítsen. Senki. Soha. Inkább küzdök, szenvedek, kínlódom a porban fekve, mintsem hogy arra várjak, hogy valaki megfogjon, s felállítson. Annyira szeretem ezt az érzést. Már szabályosan hiányzott. Olyan nyugodt, csendes volt a kis földi halandó életem, kellett valami. A változatosság kedvéért. Hisz a szél nem csendesedik. Minden jótettért egy-egy csapással fizetek. Úgy látszik, túl jó voltam. A pofon hatalmasat csattant. Helyén még mindig ég az arcom. Igazából nem tudom, miért kaptam. Ha valamikor, akkor most nem volt indokolt. Persze lehet, hogy ez egyfajta szadista hobbi, és rajtam csattan az ostor, de akkor sem tartom igazságosnak. Habár… ebben az életben igazából mi igazságos? Maximum a királyi ítélet a Mátyás mesékben. De más nem. Nincs igazság a Földön. Kiégtem, feladtam, besokalltam, meguntam. De nincs vége. Még így is mennem kell tovább. Nem tudom hogyan fog sikerülni. Talán egyszer fordul a szél, s jót hoz nekem. A szél. A változás szele. Mindig fúj. Mindig újat hoz. Ám az Új nem feltétlenül mindig Jó.

Jótett helyébe...

Szar az élet. (igen, ezaz, teret az obszcenitásnak.) – gyakran gondolhatjuk ezt, olyan helyzetekben, mikor úgy érezzük, hogy a hullámok összecsapnak a fejünk felett, és a tenger nyeri a csatát. Igyekszünk nem feladni, hogy ne a cápák lakmározzanak tetemünkből, inkább ha kell palackpostaként továbbítva önmagunkat, de a partra szállhassunk, ám a harc elkeserítően egyoldalú tud lenni. Van azonban egy jó módszer arra, hogy fordítsunk a kockán. A recept rendkívül egyszerű: végy egy másik hajótöröttet, aki talán még nálad is elesettebb! Menekítsd ki a hajóroncs fogságából, add vissza szabadságát, életkedvét, de persze ne hagyd ott a nyílt óceánon! Miután kissé összebarátkoztatok, eszkábáljatok együtt egy tutajt, s evezzetek ki a partra! Innentől csak annyi a dolgod, hogy élj tovább, szívedben az emlékkel! Nah. Akkor most fogalmazzunk kicsit egyértelműbben. Elkedvetlenített az élet? Nem akarod folytatni? Nézz körül a barátaid körül, biztos akad olyan, aki hozzád hasonló cipőben jár. Ne foglalkozz tovább a saját bajaiddal, ne törődj a problémákkal, csak arra koncentrálj, hogy jóbarátodnak segíts megoldani a gondjait! Hidd el, beválik. A segítségnyújtás öröme képes átlendíteni a legnagyobb holtpontokon is. Utána már elég ha látod, amint a hála megcsillan a szemében, és érzed, nem vagy hiába. Nem értelmetlen a léted. Meg tudsz birkózni a feladatokkal, le tudod győzni az akadályokat. Képes vagy, bármire! Hiszen tudod, vesződünk a lehetetlennel, mígnem jön valaki, aki nem ismeri a szabályokat és véghez viszi a (számunkra) lehetetlent. Azzal, hogy másokon segítesz, tulajdonképp magaddal teszel jót. Járj nyitott szemmel, légy ott, ha baj van, és segítség kell, s meglásd százszorosan kapsz majd vissza minden jót.

1956. október 23. - Több, mint egy átlagos nap

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (részlet) Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten gomolygó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében, nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! – ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan pattogtatott “vigyázz!”-ban, “tűz”-ben, a dobolásban s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félig nyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé kapott ujj “pszt”-jében, hogy ne mozdulj, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van. . . . . .mert ahol zsarnokság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

Christmas is coming.

Mostanában egyre többször érzem, és másoktól is kaptam már ilyen jellegű visszajelzéseket: jön a karácsony. Úgy értem, hogy rátör az emberre egy érzés, egy megmagyarázhatatlan, de nagyon kellemes érzet, valami, ami azt sugallja, hogy mindjárt itt a szenteste. Állíthatjuk és díszíthetjük a fát, csomagolhatjuk, majd bontogathatjuk az ajándékokat – igen, bármekkora csalódás is, nincs sem Jézuska, sem Angyal, sem semmi egyéb. Az emberek adnak egymásnak ajándékokat. Szeretem az ünneprontást J. – jöhet a 7 fogásos fejedelmi vacsora családi körben, és még sorolhatnám. Rápillantok a naptárra : Szeptember 27. – Szombat. Nem értem. Miért hiszi azt a lelkem, hogy már ajtónkon kopogtat a szeretet ünnepe? Titkon arra vágyom, hogy kora este sötét legyen, tetőtől-talpig bebugyolálva sétálhassak egy karácsonyi izzóktól fényárban úszó utcán, s talpam alatt ropogjon a hó? Talán a lelkem arra a plusz erőre, arra az extra szeretetadagra vágyik, amit az ünnep ad? Vagy csak szatyrokkal megrakodva akarok ácsorogni egy kígyózó sorban „ajándékvásárlás” címszó alatt? A magány ellen akarunk a karácsonnyal tenni? A magányos szív minden vágya a szeretet, a béke, a harmónia megünneplése? Nem akarunk elveszni a mindennapokban, helyette inkább karácsonyozni szeretnénk? Béke. Szeretet. Hit. Remény. Ünnep. Család. Barátok. Hó. Fagy. Fények. Fenyő. Díszek. Sütik. Emberség. Összetartás. Karácsony. Nem tudom mi a vágy oka, de nagyon tudnék örülni ha arra a bizonyos naptárra nézve ezt látnám: December 24. – Szerda. Tudnám, hogy itt az idő. Őszintén örülhetek. Mindennek. Mindenkinek. Boldog, és békés karácsonyt kívánok Neked (előre is), és hogy tudd, az én ajándékom számodra a Szeretet. S hogy miért? Íme: „Karácsonyi ajándék ötleteim: az ellenségednek megbocsátás, az ellenfelednek türelem, a barátodnak szeretet, a partnerednek szívesség, mindenkinek jóindulat, minden gyermeknek egy jó példa, magadnak tisztelet.”

Szerelem

„Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem.” – Azonban nem csak Isten tudja, mi okból szeretem. Szerény személyem számára az ősz maga a csoda. Az ősz merész, pimasz, szemtelen. Az egyetlen évszak, amelyik ilyen nyíltan felvállalja kétszínűségét. Zöld, sárga, narancs, bíbor, s még millió színben pompázó falevelek, melyekkel könnyeden játszadozik a langyos őszi szellő. A nap sugarai már nem tüzesek, de még mindig melengetik egyaránt testünket és lelkünket. Délután van, a nap már lefelé vándorol, s közben vöröses narancs színűre festi az eget. Lélegzetelállító a látvány. Tudom. Érzem. Itt az ősz. Vége a nyári lazításnak, új, izgalmas feladatok elé állít a beköszöntő évszak, azonban megannyi váratlan lehetőséget is kínál. Eljött a változások ideje. Fel lehet újítani a ruhatárunkat; lehet költözködni, s már az új otthonunkban karácsonyozni; vehetünk új autót; elutazhatunk egy melegebb vidékre, ahol még tart a Nyár, vagy egyszerűen csak lenge ruhában ücsöröghetünk egy kávéház teraszán, s elnézhetjük, hogyan állnak be lassan-lassan a dolgos hétköznapok. Színek, vidámság, változás, lehetőségek, emberek. Csupa jó dolog. Nyugovóra térünk, s kicsit megnyitva hagyjuk az ablakot. Reggel arra ébredünk, hogy fázunk, sőt mi több vacogunk. Gyorsan bezárjuk az ablakot, s szomorúan vesszük tudomásul, hogy az utcán dermesztő a hideg, szakad az eső. A reggeli kávé mellett ülve magunk elé bámulva gondolkodunk, hová lett a napsütés? Hová lett a langyos őszi szellő, s miért tépázza most oly erőszakosan a fákat a vad szél? A meleg elköltözött? Eladta házát az esőnek, a ködnek? A színeket elnyelte a kegyetlen szürkeség? Vagy talán ez maga az ősz? Talán az ősz hideg, nyirkos, esős, szürke, kegyetlen…olyan dolog, amit csak utálni lehet? Szerintem az ősz: szerelem, és én évről-évre egyre szerelmesebb leszek.

Csak annyit kérek, vigyázz rám!

Fizika. Sírok. Meglepődnek. Azt hiszem, még sohasem láttak sírni. Nem az én stílusom. Nem értem magam. Síri csöndben ül mindenki a székén, még csak hangos levegővétel sincs. Még sírni is csak csendben sírdogálunk. Halk gitárszó tölti be a termet, egy mély hang sejtelmesen zengi a Dalt. A hideg futkos a hátamon, csupa libabőr a karom, s arcomon apró patakká egyesülve csordogálnak le sorban a könnycseppek. Érdekes érzések kavarognak bennem. Apró gondolatok cikáznak a fejemben. Barátság. Bizalom. Fiatalság. Bolondság. Gondtalanság. Szeretet. Szerelem. Összetartás. Mi. A folytonos változás, ami az életemet jellemzi kissé megrémít. Mindössze néhány hónappal el kellett engednem olyan embereket, akik addig a legfontosabb mérföldkövei voltak a mindennapjaimnak. Mikor utoljára köszöntem el tőlük, valahogy éreztem: most még egyszer, és aztán soha többé. Valami véget ért. Valami fáj. Aztán eltelt egy nyár, s az ősz új életet, új helyet, új embereket, arcokat, mindenféle földi jót hozott. Megtaláltam a helyem, megismertem a legjobb barátaimat, azonban az öröm nem felhőtlen. Ezek az emberi kapcsolatok, a most kialakult kötelékek a legmeghatározóbbak az életünkben, de korántsem tartanak örökké. Csak évekre szólnak, s nemsoká vége szakad… Minden kezdődik majd elölről, új emberek, új hely, új barátok… De mi van ha én ezt nem akarom? Mi van akkor, ha ezekkel az emberekkel akarok maradni egy egész életen át? Nem megy. Nem lehet. Vége kell legyen majd. Ezért hát addig élvezem, amíg lehet, és nem győzök hálát adni valami felsőbb erőnek, hogy ilyen csodálatos embereket kaptam, ajándékba. „Ugye, holnap útra kelünk, Zsebre vágjuk majd a kezünk, Kicsit túl vidámak leszünk? Vigyázz rám! Ez az év is úgy tűnik el, Kérdezem, de mégse felel, S hogy mi legyen, majd dönteni kell, Vigyázz rám!”

Cím? Az nincs.

Fájdalom. Csalódás. Félelem. Hazugság. Boldogtalanság. Magány. Gondok. Szenvedés. Hitetlenség. Reménytelenség. Változás. Rohanás. Kockázat. Kilátástalanság. … Múlt. Jelen. Jövő. – Millió és millió fogalom, érzet, gondolat, történés, korszak az életünkben, amelyről először igazán kamaszkorban tudatosul, hogy létezik. Ekkor eszmélünk rá először, hogy bizony az élet habostorta, de csak akkor, ha mi magunk vagyunk a cukrászok. Küzdenünk kell, akarnunk a szebbet, s jobbat, különben nem megy. Néha lehetetlen helyzetekbe botlunk, amiket nem tudunk igazán kezelni. Néha elkeserítő a harc, amit a nagybetűs Élettel kell vívnunk. Azonban ezekre a csatákra nem kapunk külön harcidőt, út közben kell megoldanunk, miközben a vonat robog, száguld velünk, és nincs megállás… nem szállhatunk ki, és nem álldogálhatunk a peronon erőt gyűjtve a következő ütközetre. Megyünk, megyünk és megyünk. Nem állunk le, nem fordulunk vissza, itt nem babra megy a játék. A tét élet, vagy halál. Akkor halunk meg, ha feladjuk. Ha egyszer, csak egyetlen egyszer is felmerül bennünk, hogy kiszállunk a gépezetből, akkor nekünk már régen rossz. Akkor már valami meghalt, ott, mélyen legbelül. Elaludt a tűz, kiapadt a forrás, elfogyott a levegő, elporladt a föld. Mindegy, hogy nevezzük, a lényeg ugyanaz: ami volt, nincs többé. És ezt nem szabad hagynunk. Talpra kell állnunk, mindig, mindenhonnan, és menni tovább. A legjobban akkor járunk, ha fenékbe rúgjuk a mozdonyvezetőt, és mi magunk ülünk a helyébe. Akkor elmondhatjuk, hogy MI nyertünk. MI győztünk, és miénk az ÉLET.

Alkotói válság

Igen kedves Olvasóm! Alkotói válság. Van ilyen. Van, hogy nem tudsz miről írni, vagy ha van is témád, úgy érzed, nem tudod normálisan összefoglalni mindazt ami benned kavarog. Én most épp így érzek. Tehetném hogy írok arról, hogy mi van akkor, ha nem jön az a herceg, és Te a nagyvilágban elveszett Bridget Jones-ként éled az életed, arra várva h jöjjön Mr. Darcy a fehér lován és messzire repítsen. De mi van, ha nem jön? Csipkerózsika még mindig alszik? Vagy az altató hatása elmúlik, ő felébred, kinyírja a banyát, és él tovább?... Írhatnék arról, hogy bizony, nem csak Csipkerózsika, hanem minden ember potenciális gyilkos. Bárkit bele lehet kényszeríteni olyan helyzetbe, hogy kioltsa egy embertársa életét. Amikor az emberi elme elér egy határt, elszakad egy húr, és meggondolatlanul tesz olyat valaki, ami az egész életét befolyásolja majd. A kérdés: mi ez a helyzet?... Kavarognak bennem gondolatok arról, hogy egy igaz barát ritka, mint a fehér holló, azonban sok olyan ember van a környezetünkben, akik feketék, csak rásegítenek a pozitív elbírálásra némi fehér festékkel. Nem kell aggódni. Idővel a festék elkezd kopni, s ezek az emberek beleszürkülnek a tömegbe... Ehhez kapcsolódóan merült fel bennem, hogy létezik-e igaz barátság férfi és nő között? Mert általában ha a két ellentétes nem találkozik, akkor ott valaki bizony megsérül. A vonzalom a két nem között ösztönös, és nemigen tudunk tenni ellene. Akkor nem lesz ebből a hűdenagy barátságból hűdenagy vonzalom, majd hűdenagy veszekedés??? Nem romolhat meg ez a barátság akár egy éjszaka alatt? Vagy akár egy perc alatt? Az emberi kapcsolatok olyan gyengék, elesettek és sérülékenyek… olyanok, mint egy kötél. Egy nagyon vékonyka kötél, ami a legkisebb rántás hatására is elszakad. És ugyan össze tudjuk kötni, de a csomó örökre ott marad... Nos kedves Olvasóm! Ez van akkor, ha egy "bloggerke" alkotói válságba kerül. Ez születik ilyenkor. Egy mindenről, semmiről, bármiről szóló zagyva szöveg, amely mégis olyan jó érzéssel tölt el. Megkönnyebbülök ismét, hogy kiírtam magamból a gondolataimat. Válság ide, vagy oda.

Az első pillanattól az utolsóig Élj!!!

„Ha tudnád hogy ez az utolsó napod a Földön, hogyan akarnád tölteni?” - elmennél bulizni egy nagyot a haverokkal? Vagy meglátogatnád egy nagyon kedves régi barátod, esetleg elutaznál Londonba, Párizsba, Wollerauba, vagy tudom is én, Alaszkába? Mit tennél? Feladnád? Egyszerűen csak ülnél a foteledben, és várnád a halált? Azt mondanád, hogy már úgyis mindennek vége? Rengetegen tennének ugyanígy. Egy nap, csak 24 óra, mondhatnánk! De nem! Egy nap 24 hosszú óra, és a nap minden órája 60 percből, na meg minden perce 60 másodpercből áll… ez ezer, meg ezer boldog, és feledhetetlen pillanattal kecsegtet! Megélhetsz annyi csodát! Annyi élmény várhat rád! Felfedezhetsz új tájakat, kipróbálhatsz extrém sportokat, találkozhatsz a példaképeddel, vagy akár csak egy padon ülve elmondhatod életed történetét egy idegennek, olyan Forrest Gumposan. Ültethetsz egy fát, az utókornak, vagy írhatsz egy verset, ami örökre megmarad… Lényeg, hogy olyat tegyél, amit mindig is akartál, váltsd valóra az álmaidat, de ne az aprókat. Merj nagyot álmodni! A legszebb az, ha ilyen minden napod. Nemcsak az utolsó, hanem minden egyes nap, amit a Földön eltölthetsz. (Végülis valamelyik tényleg az utolsó lesz egyszer...) Minden nap újabb lehetőségek millióit állítja eléd! Minden nap valóra válthatod egy álmodat! Just do it!

Véget ért az álom.

2008 augusztus 8.-án, helyi idő szerint pontban 20:08:08-kor elkezdődött az álom. Az egyetlen álom, amelyet együtt álmodott a világ, egészen a mai napig. Kezdetét vette az olimpia, ismét életre kelt az öt karika. Összegyűltek a legjobb sportolók a Föld minden vidékéről, hogy összemérhessék erejüket. 16 napon keresztül versengtek emberfeletti erővel küzdve az aranyakért, és a világ minden sportrajongója ezen a 16 napon át Kína fővárosára, Pekingre fókuszált. Szurkolt, drukkolt szívvel-lélekkel, és a sportolókkal együtt örült a győzelmeknél, együtt sírt a vereségeknél. Könnyek. Öröm- és bánatkönnyek, mindenképp nagy dráma. Kicsiny hazánk olimpiai küldöttsége 176 versenyzőt „foglalt magába”. Majdnem 200 ember, akiért több, mint 10 millió szorított heteken át. Azonban egy idő után kezdett lankadni a figyelem, mert bizony sok embernek nem tetszett, hogy nem jöttek azok a bizonyos aranyak. Sokan hangoztatták, hogy nem igazán elégedettek az olimpikonjaink idei teljesítményével. Négy évig senkinek nem volt problémája a sportolók teljesítményével, senki nem volt elégedetlen a felkészüléssel… akkor most mi nem tetszik? Több, mint 200 ország közül végül is összesítésben a 21. helyen állunk, az érmek tekintetében. Összesen 3 aranyunk, 5 ezüstünk, és 2 bronz érmünk van. Ez annyira rossz teljesítmény? Nem gondolom. Lehetséges, hogy maguk a sportolók sem elégedettek az eredményekkel, de nekünk nincs jogunk bírálni őket. Évekig készültek az olimpiára, ott voltak. Ott voltak betegen, fáradtan, félretéve a magánéleti válságokat, az itthoniakat, mindent. Csak a sportnak éltek. És mi erre legyintünk egyet, és azt mondjuk: lehetett volna jobb is??? Inkább meg kellene köszönnünk nekik a teljesítményüket, és azt hogy képviselték hazánkat egy ilyen világeseményen. Ha pedig valakinek nem tetszik ahogy szerepeltek, az kérem, csinálja utánuk. Csinálja jobban. U.i.: Kolo, nyugodj békében.

Vágás és problémamegoldás

Hajápolásra mindenkinek szüksége van. Bár vannak olyan vakmerő emberek, akik ezt megoldják az otthonuk falai között, a többség felkeresi a már „jólbevált” fodrászát. A fodrász elviekben a haj szobrásza, az az ember, aki, ha jól képzett, ki tudja hozni a maximumot a fejünk tetején csücsülő pamacsból. Ő az, aki szőkét csinál a barnából, és barnát a szőkéből, aki levágja a hosszú hajat, és hozzátold a rövidhez… segít megtalálni önmagunkat. És ehhez nem csak a megfelelő frizura kialakításával járul hozzá. Egy jó fodrász olyan, mint egy jó pszichológus. A hajunk alapján megmondja milyen emberek vagyunk, és ennek megfelelően viselkedik velünk. Egy nagyon zárkózott embert nem fog faggatni, míg a legnagyobb pletykagépet csendben, néhány „ahmm…”-mal és „ühümm”-mel tarkítva végighallgatja. Kedves, barátságos, közvetlen, mindenki szereti. Mert nem csak a hajunk miatt járunk hozzá. Amíg várunk, vagy amíg készül frizuránk BESZÉLGETÜNK. Ami nem kis szó a mai világban. De társalgunk… beszélünk magunkról, tanácsot kérünk a problémáink megoldásához, elmondjuk álmainkat, megkönnyebbülünk. Van aki egy festés-vágás-szárítás trió ideje alatt elmondja élete történetét. Van aki a mellette ülő magányos szinglinek meséli el, hogyan találta meg élete párját, akivel több, mint 25 éve házasodtak össze. Itt ki lehet beszélni, hogy a szomszéd kertjében zöldebb a fű, vagy az erkélyén szebb a muskátli. Lehet irigykedni, hogy az Ilonka néni unokájának, a Pannikának megvan a diplomája, vagy hogy a Rózsika szomszédja Ágikának milyen helyes az új barátja… A lényeg nem a téma, hanem a folyamat, hogy két ember megnyílik egymás számára, megosztanak egymással valamit, ami számukra fontos. És aki ezt nap, mint nap végignézi, végighallgatja, végigcsevegi: a fodrász.

„Escape from your destiny…”

Egy baráti beszélgetés kellős közepén magam előtt találtam a kérdést: számodra jelent ez a mondat valamit? Te menekülsz a Végzetedből? – és elgondolkodtam, hogy én bizony menekülök. És mindenki más is menekül. Menekülünk, és naivan hisszük, hogy sikerülhet. De könyörgöm, volt már olyan ember valaha a Földön, aki meg tudott menekülni? Volt akit nem ért utol a Végzete? Nem. Azonban, ahogy a mondás is tartja: a remény hal meg utoljára. És mi, buta kis emberek bőszen reménykedünk. Elkeserítő szélmalomharcot vívunk, akárcsak Don Quijote tette azt anno, ám itt csak egy óriás van, és valójában az sem szélmalom, hanem a Sors. Ez az óriás sokkal erősebb nálunk. Fogva tart. Soha nem ereszt el. S ebbe nekünk bele kell törődnünk, mert tetszik, ha nem, úgyis utolér. Mindannyiunkat. Azonban nem mindegy, hogy egy csésze teával várjuk, és hellyel kínáljuk; vagy gyilkos támadást kísérlünk meg ellene, még mindig reménykedvén, hogy győzedelmeskedhetünk. Félreértés ne essék: a remény kell, csak nem ide. Az életnek vannak bizonyos örök törvényei, melyek nagyobbak nálunk, melyek meghaladják parányi földi halandónyi értelmünket, olyanok, melyeken még maga Don Quijote sem tudna változtatni.

NEM LEHET KIBÍRNI.

Muszáj kicsit hódolnom F1 szeretetemnek is. Tegnap felkeveredtem - a szerintem iszonyatos tehetségű - Nínó Karotta nevezetű újságíró blogjára, ahol találtam egy videót, egy beszélgetést vele a "Szilágyi János Kollégákkal szemtől szemben" c. műsor egyik adásában. A beszélgetés mindvégig nagyon érdekes volt, de a vége engem nagyon megfogott. Lejegyzeteltem a beszámolóját arról, hogy milyen is egy Formula1-es autót vezetni. Íme: N.K.: "Nem tudom. Nem tudom, mert nem bírja ki egy ember. Tehát, hogy minket ott erre alaposan felkészítettek, eleve olyan embert vittek viszonylag, akiről sejteni lehet, hogy boldogulni fog a feladattal. Tehát itt számított az, hogy én már mentem versenypályán, meg sokat mentem gyorsan, meg ilyenek. Ott még alaposan végigedzettek minket egy napon keresztül mindefélében, orvosi vizsgálat, blablabla...odadták az autót amit dideg... dermesztő volt. Lenyűgöző és dermesztő volt, és valójában az egyetlen leszűrendő tanulság, hogy a végén, amikor nagyon megdícsértek, hogy milyen ügyes voltam, és hogy én pl. mentem sok helyen padlógázzal gyorsan és jókat fékeztem, pedig csak két köröm volt. És nagyon megdícsértek, majd megkaptam a telemetriai adatokat, ami mert ugye mindent logolnak számítógépen, és láttam, mert abból kiderült bár nem mondták meg nekünk, de a beállításokból nyilvánvaló volt, hogy az autó körülbelül feleolyan erős volt, mint egyébként. És valójában az az üzenet, hogy NEM LEHET KIBÍRNI. Tehát, hogy tényleg az van, hogy azok az emberek, ezt nem tudjuk fejben elképzelni, hogy az az erőhatás sor, ami ott van, és nincs vége másfél órán keresztül,tehát nem az van, hogy egy kicsit gyorsítunk, aztán megyünk, utazunk, aztán lassítunk egy nagyot és kiállunk (a boxba), hanem hogy mindig valami van, tehát állandóan le akarnak szakadni a belső szervek. Én ott ezt szépen végigszámoltam, hogy ez hány kiló, meg hány G kanyarban, megy ilyenek. Meg ugye éreztem is magamon. És a leghalványabb fogalmam sincs, hogy hogyan lehet megcsinálni. És próbáltam ugye ezt kézzelfoghatóvá tenni. Tényleg valaki játssza el azt, hogy otthon körbejárja a lakását egy szabott útvonalon - és járja körbe másfél óra alatt 78-szor úgy, hogy egy tized másodperc van az időeredményei között - úgy, hogy semmi trükkje nincs, és aztán próbálja meg ugyanezt úgy, hogy közben három darab kövér szomszéd folyamatosan iszonyatosan lökdösi, és, ha elrontja meghal. Igazából ez tényleg ennyire lehetetlen dolog, és közben emberek megcsinálják és azért klassz, hogy ebben nekem lehetett részem. " A teljes interjút amúgy megnézhetitek többek között a már említett blogon: www.karotta.blog.hu A teljes tesztet pedig itt lehet elolvasgatni, megirigyelgetni: http://totalcar.hu/tesztek/renaultf1/

Black-Out: A körúton

"Néhány esti fény... A körúton hideg szél tépi az ágakat, Egy üveg hang hozzám ér. Én bízom benne majd, hogy a hajnali fénnyel Jössz, és csendben átkarolsz. Majd halkan Elmondod, hova viszel. Várom, hogy eljössz, Itt vagyok rég, Megfogom a szárnyad, Minek fék, Veled az úton, Ragyog a fény, Én fogom a szárnyad, Emelj még! Néhány halk zörej (ez a kezemről a lánc) A körúton a földre hull... Az arcom hófehér, de szemeimben Te ragyogsz. Én bízom benne majd, hogy a hajnali fény majd hoz... ...és csendben hozzám érsz. Majd halkan elmondod hova viszel!"

Korlátok árnyékában

Tetszik, vagy sem, életünket szabályok, korlátok sora irányítja. Irányítják, formálják minden szakaszát. Többnyire utáljuk őket. Utáljuk azt, hogy korlátozzák szabadságunkat, hogy megmondják mit tehetünk, és mit nem, hogy mindig mindenhol mindenre van egy írott, vagy íratlan szabálya az Életnek. A szabályok utolérnek minket, és ha áthágjuk őket, vállalnunk kell a felelősséget. El kell ismernünk, hogy nem azoknak megfelelően cselekedtünk, de az nem biztos, hogy nem is helyesen. Cselekedhetünk helyesen úgy is, hogy át kell lépnünk érte korlátainkat? Vagy még ha a jó szándék is vezérel, mindennek van egy határa? És az a határ sérthetetlen, vagy csak egy ajánlat, hogy mit kellene, és mit nem? Ha átlépünk egy képzeletbeli vonalat, kinek tartozunk felelősséggel? Csak magunknak? Vagy valaki másnak is? És ha már a túloldalon állunk, ott jobb? Megérte átmenni? Megérte vállalni a kockázatot? Vagy hiba volt? Egy gondolat, amely sok kérdésre választ adhat… „Vonalat kell húznod önmagad és a világ közt. Mások csak zűrbe kevernek. Minden a vonalakról szól. Vonalakat húzgálunk mindenütt, és imádkozunk, hogy senki ne lépje át őket. De van egy pár vonal, amelyeket túlságosan is veszélyes átlépni. Egy dolgot tudok: ha vállalod a kockázatot, a kilátás a túloldalról káprázatos.” /Grace klinika/

Hű társ

„A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött.” /Csernus Imre/ A magány nem tévesztendő össze az egyedülléttel. Ha valaki egyedül van, akkor nincs körülötte senki, mégsem érzi rosszul magát. A magány azonban egy 10 000 fős tömeg közepén is elérhet, és azt érzed, csak te vagy a világon, és mindenki más egy másik univerzum tagja. Egy olyan univerzumé, ahol létezik a boldogság, működnek az emberi kapcsolatok, béke honol. Míg a magányos ember világában valóban háború dúl, békétlenség van, pokol az egész világ. Ilyenkor meg sem próbál nyitni a másik „univerzum” felé. Megmarad az ő kis pokoli világánál, melyben a magány maga az ördög. Egyre mélyebbre ás, egyre beljebb furakszik az elmébe és szívbe egyaránt, egyre inkább felemészti az embert. Az áldozattá váló magányos lélek begubózik, befelé fordul, émelyítő viszonyt folytat a magányával. Ez a viszony mocskos, egyoldalú, de mindenek előtt tikos, és esetenként gyilkos. Szó szerint. Egy bizarr, morbid szerelem, mely izgató táncával kísért nappal és éjjel egyaránt. Mindig ott van, mindenhol ott van, kísért, nem hagy nyugodalmat. A rabjává tesz. És ebből a börtönből kiszabadulni, talán a legnehezebb dolog. De nem lehetetlen. Legbelül, mélyen pontosan tudjuk milyen érzés ez. Magányos bárki lehet. Mindenkivel megesik időnként hogy lelkileg besokall, és azt érzi őt senki nem érti meg. Ő egyedül van. Ő MAGÁNYOS.

Vakság

Egyik kedvenc írómtól, Joanne Harristól származik az idézet: „A világ tele van csodával, ám mi elvesztettük a képességet, hogy észrevegyük mindennapjainkban a varázslatot.” A világ egyik legigazabb mondata. Élünk, létezünk, nézünk, de nem látunk. A csoda ott van minden napfelkeltében, naplementében, meg a köztes időben. Aki azt állítja, hogy csodák nem léteznek, az vagy vak, vagy bolond. Istentől várjuk a csodákat (már aki hisz Istenben), és meg is kapjuk azokat. Az már egy másik kérdés, hogy nem vesszük észre őket. Egy csoda az, hogy élünk, az ahol, lehet az is ahogyan, és legfőképp az, hogy kik vesznek körül. Egy barát, ha jobban belegondolunk maga a csoda. Egy csodás ajándék a sorstól, amelyet meg kell ragadnunk. Hajnal, a felkelő nap, hűvös homok, a tenger lágy hullámainak hangja, mi ez, ha nem maga a Csoda? A napfény, a szél, egy pipacsokkal tarkított búzamező… a szerelem… a születés… egy pillanat, amikor eláll a lélegzet… mind-mind, maga a csoda! És mi, gyarló emberiség, tényleg elvesztettük a képességet, hogy észrevegyük a varázslatot. De sohasem késő változtatni! Élhetünk úgy, hogy minden szürke és átlagos, vagy élhetünk úgy, hogy észrevesszük a városi forgatagban is egy madárka vidám dalát, és ez már megédesíti a napunkat. Élhetünk úgy, hogy azt mondjuk, meg fogunk halni; vagy úgy, hogy azt mondjuk: ÉLEK!!! A választás jogát megkaptuk, a kérdés, hogy meg van-e még a képesség? S ha nincs, visszaszerezhetjük? Egyáltalán megéri küzdeni érte? Vagy jó nekünk a magunk kis begyepesedett pesszimista világában?

„Tévedni emberi dolog, megbocsátani, Isteni!”

Emberek vagyunk, tehát mindannyian tévedünk. Ez tény. (Igen, Te is tévedsz, például most, mikor azt hiszed, hogy te soha nem szoktál.) Az életünket tévedések, hibák, elcsúszások tarkítják, amelyek mind-mind más mederbe terelik sorsunkat. Mindannyiunkban ott a hajlam a rosszra, azt hiszem, ha vallásos lennék azt mondanám, hogy ez az eredendő bűn, de így csak a világra fogom. Bárki képes letérni a jó útról (– és bárki képes visszatalálni rá), viszont csak kevesekben van meg a hajlam arra, hogy őszintén megbocsássanak egy embertársuknak, amiért nem tökéletes. A legtöbben az mímelik, hogy ők mennyire nagylelkűek, és leereszkednek a bűnöshöz, megbocsátanak neki, pedig dehogy! A többség soha nem felejti el, és van aki egyenesen titkos bosszút esküszik. Bírálnak, pedig nincs hozzá joguk. Ők sem jobbak senkinél. Ők is bűnösök. De a hatalmas, földöntúli egójuktól ezt képtelenek észrevenni. Úgy gondolják, ők tökéletesek, a mennyből pottyantak ide, bennük semmi hiba nincs. Hát kérem van, méghozzá hatalmas. Nem tudnak megbocsátani. Leggyakoribb bűnök egyike, ha valaki párkapcsolatban él, és megcsalja a párját. Az illető lehet hogy 1000-szer megbánja amit tett, de valószínű, hogy ha együtt is maradnak, a kedvese legbelül, mélyen sosem fogja megbocsátani azt az egyetlen botlást. Másik példa, hogy ha rábízunk egy titkot a legjobb barátunkra, és ő (valószínűleg nem is szándékosan) továbbadja. Akkor ő már nem a legjobb barátunk? Vagy ha megcsaltak akkor már automatikusan nem is szeretjük a párunkat? Meg kell tanulnunk megbocsátani. Meg kell tanulnunk felülemelkedni az emberek hibáin. Senki sem tökéletes, de ha képes megbocsátást tanúsítani, akkor jó úton jár a tökéletesség felé.

Létezik sírig tartó barátság? Kell hogy létezzen?

"A barátság legszebb aktusa az, midőn barátunkat hibáira figyelmessé tesszük." Tényleg így lenne? Legjobb barátom véleménye az hogy az igaz barátság alapja a feltétlen őszinteség. Azonban nagyon nehéz mindig őszintének lenni úgy, hogy soha ne légy bántó, hiszen egy barátot megbántani nem szép dolog. Akkor most hazudjak, vagy gázoljak a lelkébe? És ha mindig őszinte vagyok, akkor megszületett már az az ember, aki ezt egy életen át elviseli, sőt igényli is? Képesek vagyunk azt a terhet a vállunkra venni, hogy valaki mindig ott áll mellettünk és pimaszul az orrunk alá dörgöli a kegyetlen igazságot? Kell ez nekünk? Az ember mazochista lény, ezt rég tudjuk. Hogy is van…” Azt kérdezed, mért ostorozom magam? Azért, mert olyan eszméletlenül jó, amikor abbahagyom…” Komolyan így működünk? Eltűrjük azt, hogy egy jó barát időnként a lelkünkbe gázoljon – persze csak jó szándékkal, hogy felhagyjunk a rózsaszín felhők vadászatával -, mindössze azért, hogy ha örülünk valaminek, legyen aki velünk örül? Persze, mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Vannak olyan emberek a környezetünkben, akik egónk erősítését szolgálják, de semmi többet. Ők olyan, a barátainknak nevezett lények, akik mindig azt mondják, amit hallani akarunk, és sohasem azt amit gondolnak. Ennyi erővel egy diktafon is lehetne a legjobb barátunk… felmondjuk rá, amit akarunk, és azután visszahallgatjuk, ahányszor csak akarjuk. Kellenek tehát az őszinte és igaz barátok. Nélkülük semmire sem mennénk az életben. Nem lenne kivel megosztani örömöt és bánatot egyaránt. Nem lenne aki lerángasson a rózsaszín felhőcskék közül a Földre. És talán elvesznénk, naivan, ott fent, a rózsaszínű ködben.

Debütálás

Húha. Nem is tudom hogyan kellene ezt elkezdenem. Kezdjük mondjuk velem. A név csak egy címke, szerintem itt arra semmi szükség. A többi meg majd idővel kiderül. Úgy érzem tisztáznom kell, hogy ez nem egy olyan típusú blog lesz, hogy "reggel elmentem a boltba és vettem kenyeret meg tejet...", hanem inkább egy-egy témát szeretnék mindig felhozni, ami épp foglalkoztat. Kicsit filózós, elgondolkodós, és remélem JÓ lesz. :) Többek között szó lesz életről, halálról, szerelemről, vidámságról, bánatról... szóval kicsit képernyőre vetve gondolkodom az élet nagy kérdéseiről. Remélem ez Benned is elindít valamit, és picit átgondolod ezeket a témaköröket, a saját életed filmjébe szőve.