The end.

Ne keress. Soha.

"Az egész rendszer ellen, MEG ILYESMIK."

Mi lett belőled, szép Magyarország? Kiábrándultan ülök az ágyamon, és szó szerint a falba verem a fejem… egyszerűen nem tudom elfogadni hova fajul, mivé lesz kicsinyke hazánk. Rasszizmus. Fajgyűlölet. Neonácizmus. Homofóbia. Előítéletek. Erőszak. Gyilkosság. Túlkapások. Tehetetlenség és tétlenség. Ez? Ezek vagyunk mi? Egy parányi nép Európa szívében, aki nem tud mást, csak gyűlölködni, lázadást szítani, megfélemlíteni soha nem látott eszközök arzenáljával? Akár hova kapom a fejem, mit látok? Háború dúl, belháború… ha nincsenek is még konkrét jelek – sajnos egyébként vannak -, ez az egész Damoklész kardjaként lebeg felettünk. Gondoljunk bele: nemzeti ünnepek, kampányidőszak, vagy igazából már bármi. Az emberek önhatalmúlag akarnak dönteni, az egység megbomlott, NEM VAGYUNK EGY NEMZET. Közös a terület, amin élünk, de az emberek gondolkodásmódja… fényévekre vagyunk egymástól. Mitől zengnek a híradások? Székház ostromtól, tüntetéstől, demonstrációktól, felvonulásoktól, egy elkeseredett nép még elkeseredettebb kísérleteitől, hogy hallassa hangját. – Igen, bizonyára most sokan helyeslően bólogatnak. De könyörgöm, ez a bizonyos elkeseredett nép megoldásnak tartja az erőszakot, a gyűlölködést. Virágzik az ún. nemzeti rock, már fesztiválja van a „keménymagnak”, vesszentrianon, nagymagyarországozás, ide nekünk az egész Kárpát-medencét, és így tovább… 895… minden ilyen hatalmas új-hazafi szívében arany keretben eltárolt évszám – ezt az egyet nagy nehezen beletömködték a kopaszra borotvált fejecskéjükbe -, pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a föld nem volt mindig a miénk. Jöttünk, láttunk, győztünk, felvettük a kereszténységet, és azóta – barokkos túlzással – élünk, mint Marci Hevesen. Az utóbbi időben aztán tényleg hevesen. Bármennyire is jónak tartjuk, hogy van aki kiáll, és megmondja a magáét, nem igazán ez a megoldás ( - írás közben már röhög szánalmában…). Kérem szépen, biztos, hogy olyan emberek kell, hogy képviseljék a haza szavát, akik a rock’n’roll szókimondó mivoltát, idézem, így fogalmazzák meg: „Mer’ nem kell hagyni, hogy basztassanak! Vissza kell szó’ni!” Köszönöm szépen, én ebből nem kérnék. Egyik kedvencem: ez a bizonyos nacionalista, hungarista, kitudjamégmicsodista csoport hihetetlen módon lenézi és elítéli – többek közt – a XXI. század fogyasztói társadalmát. Mindezzel párhuzamosan pedig virágzik a különböző hazával, ősi szimbólumokkal, honfoglalás kori emlékekkel, előítéletekkel, hazafisággal kapcsolatos pólók, kitűzők, táskák, bármilyen kiegészítők árusításával foglalkozó üzletág. Ki veszi meg minden gondolkodás nélkül ezeket? Bizony, ezeknek az árával is lehetne támogatni a szegény, árva, beteg gyerekeket, nem csak az általuk megnevezettekkel. Persze, ez nem nagy dolog… de sok kicsi sokra megy. Sok kicsi ember összeáll, és már rögtön mindegyik istenkomplexusos lesz, és olyan „hűdenagyszája” van, amilyet egyedül még otthon a tv előtt ücsörögve sem engedne meg magának. Aláznak, gyaláznak, rongálnak, dűtenek-borítanak… néha az fordul meg az ember fejében, hogy talán még most másztak le a fáról, és szédülnek idelent. Olyan szavakkal dobálóznak, hogy nem emberi. Megy az anyázás, a zsidózás, a cigányozás, a buzizás, kiosztjuk a rendőrt, a politikust, az orvost, a tanárt, a munkást, a munkanélkülit. Belekötünk a másikba, ha van rajta sapka azért, ha nincs, azért. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy egy nemzet, amiben egykoron annyi tartás, annyi büszkeség, annyi erő volt, idáig süllyedhet. Fiatal hazafi „riszájklingmatador” nyilatkozta: „Kibontakozóban van a fegyveres ellenállás.” Nahiszen! Más sem kell már nekünk, csak az, hogy a piros-fehér sávok, tarkopasz fejek, katonai egyenruhák, tanklopások, autógyújtogatások után ezek még fegyvert is a kezükbe vegyenek. Fél Európa rajtunk röhög – pedig nem vicces a helyzet. És nem csak azon röhögnek, amit a felső vezetőség leművel – mert az is megérne ám egy misét – hanem azon, amit a köznép megenged magának. Korlátolhatatlan csűrhe lett a fegyelmezett emberekből. Nappal talán pék, bankár, földműves, orvos, Apa, Anya… éjjel pedig kegyetlen sorozatgyilkos. Ez? Ezek vagyunk mi? Lehet sárdobálni, ezen hangadásért engem is meg lehet támadni, sörétes puskával agyon lehet lőni, de talán előtte tükörbe kéne nézni. Addig nézni, míg meg nem látjuk, hogy a probléma velünk van, nem azokkal az ártatlan emberekkel akik eleddig meghaltak miattunk. Egyre szaporodnak a gyáva, ám elvetemült erkölcsi hullák, akik NÉV NÉLKÜL bármire képesek. És mi nem teszünk ellene semmit, mert még mindig Trianon miatt sírunk, vagy épp tüntetünk a Parlament előtt. Nem teszünk semmi érdembelit, csak végignézzük.

U.i.: 5-6 éve körüli kislányt kérdez a riporter: „És mi leszel, ha nagy leszel? Te is – nemzeti -rocker?” És a kislány mosolyogva bólogat, hogy igen. Ennél többet talán semmi sem mond az egészről. Fogalmunk sincs, hogy mi van, de nagyban lázadunk ellene… „Az egész rendszer ellen, MEG ILYESMIK.” – Jézusom.

Mi így éldegélünk...

"Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én." /Michel de Montaigne/

Van egy lány, kinek legnagyobb fegyvere a szíve, összehozott a sors vele már pár éve. Benne megtalálod, mit egy barátban keresel, ha kell hallgat, ha kell felesel. Szőke csaj volt egykor, de már helyén az esze, nevét gyakran rejti a fodrász notesze. Annyi jót és szépet, mi tőle kaphatsz, eleddig azt hitted, csak magadnak adhatsz. De itt van Ő, és bebizonyítja, hogy nincs lehetetlen, talán pasik terén ezért telhetetlen. A gitár a mindene, nameg persze a póker, ha unatkozol, talán azt gondolja: „ide show kell!” A hangulat adott, a társaság megvan, remélem nem tűnik el, míg nem leszek vagy’ hatvan!!! Együtt él egy lánnyal, kinek hangja gyönge, ennek ellenére ritkán hull a könnye. Szeret élni, szeret szeretni, de egy hülye folyton traktálja: „nem tudok vezetni!” Jól bírja a kiképzést, sohasem nyávog, kivéve talán ha a gyrosába pisáltok! Igaz értékeket képvisel, egyre határozottabb, fejlődést mutat a grafikon, határozottan. Szívesen rajzolgat, csöndben meghúzza magát, elmondhatja, hogy megtalálta élete macsóját. Van egy kedves csaj, akivel igen jól kijön, közelükben kiürül minden pita, s csokisbödön. Ez a csaj sem különb, mint a két másik, azt leszámítva, hogy esténként hamarabb ásít. A legjobb nővér ő, bár a kórházat nem bírja, a nevét mindig kicsit angolosan írja. Műkörme az isten, hajfesték az etalon, már fontolgattam, hogy talán egyszer Dubai-i modellnek eladom. Hatalmas a szíve, ám kulcsát gyakran kiadja, mindenféle rettenetes fickó ideig-óráig lakja. De nekem bérletem van, ott lakhatom mindig, amúgy ha gondoljátok hétvégére kiadom... kb. keddig! Mániája a rózsaszín, imádja a pinket, és sajnos ettől nem nagyon kímél meg minket. A medve undorító, de a gazdája cuki, mindig van nála egy-két cuppanós „pláza-puszi”. Ők hárman azok, kik nélkül élni lehet… de nem érdemes, ők lehetnének a dobókockán a hetes. Főnyeremény mindegyik, együtt, s külön-külön, ők még nem cannabison nőttek fel, hanem vidéki füvön. Emberség és erő, szeretet és hála… Csajok, nálatok alhatok, csak egy éjszakára?

És lakozik még egy, az emberek szívében, egyfajta d'Artagnan, ki nem vet meg embert, sem kicsit, sem nagyon. Lélekbúvárnak készül, de lehet, hogy hentes lesz, ha hozzá kerülnék páciensnek, az opció inkább legyen egyes. Versei szépek - ha a kutya meg nem tépi - még hetekig épek, talán egyszer lába elé kényszerülnek komplett népek. Nem tiszta a csaj, ő is korlátolt, de a kibontakozásban soha ne korlátold. Neked megy és széttép, mi meg énekeljük: „Pitbull-terrier” – mert Mi így éldegélünk.

Éld át a csodát!

Már az első pillanattól fogva magával ragadott a történet. Először - bevallom férfiasan - a filmes adaptációkkal ismerkedtem meg, azonban a mai napig úgy gondolom, hogy ez soha nem vont le a sorozat élvezeti értékéből. 8-9 éves lehettem, amikor az első filmet láttam. Talán mondanom sem kell – sok ezer kor- és sorstársamhoz hasonlóan – azonnal beleszerettem az egészbe. Volt benne valami Twist Olivér-es, valami magyar népmesés, valami Indiana Jones-os, valami felemelő, valami megfoghatatlan, ami szárnyalni engedi a kedves, naiv, szelíd gyermeki lelket. Adott egy akkor épp’ 11 éves árva kissrác, akit nagynénje és nagybátyja büntetéssel felérő körülmények között „tart fogva”, aki eléggé csenevész, béna kis szemüvege van, hájpacni unokatestvére, és egy gardróbban él. Mégis, azok a hatalmas zöld – ekkor még… - szemek, a kedves ábrázat, a sanyarú sors… azonnal rokonszenvessé válik a karakter. És a hab csak ezután kerül a tortára, hiszen kiderül, hogy nem mindennapi gyerek Ő, hanem varázsló, méghozzá nem is akármilyen. A fenébe is, melyik 8 éves ne repesne a boldogságtól, ha róla (is) kiderülne, hogy varázsló? Ilyenkor még hiszünk…hittünk a lehetetlenben, és abban, hogy a varázslós-királykisasszonyos álmaink valóra válhatnak. Az évek során végig figyelemmel kísértem a kisember újabb és újabb kalandjait a gonosz erő ellen, nehézségeit az igen sajátos oktatási rendszerrel, azt, hogy hogyan lel végre igaz barátokra; egy valódi „pótapára” az igazgató személyében. Talán kis-kedvenc, talán jogos a kicsit több figyelem. Ilyenkorra már mindegy. A kisember, hiába cseperedik, erősödik, nő fel a vásznon, a szemünk előtt: a rokonszenv gigantikus elfogultsággá alakult át, már rég. Aztán… a filmek áradatának közepe táján, amikorra már örökké a lelkem egy kicsiny részévé vált a történet… belefutottam az eredetibe, a könyvsorozatba. Nos, tudtam előre, hogy nem lesz másként, és lám, jóslatom beigazolódott: örök szerelem köztem, és köztük. Nincs kedvenc, nincs legjobb, nincs legrosszabb, csak könyvek vannak. 7 csodálatos könyv, amely egy teljesen lehetetlen, létezhetetlen világba kalauzol, és mégis annyira hihető. Annyira élethű, annyira teljes, nincsenek hiányosságok, minden a helyén van: az író egy új univerzumot teremtett. Nem pusztán a fizikai tényezőkre értem, új ez szellemnek és léleknek is. Kit ne ragadna magával egy hely, ahol tényleg a Jó és a Rossz küzdelme folyik éveken át? Ki ne akarná tudni a választ az örök kérdésre: a végén melyikük kerekedik felül? Mert nem tipikus mese ám… az utolsó percekig kínoz; szenvedsz, gyötrődsz, majd’ bele őrülsz, és akkor: eljön a megváltás. Győz a Jó. Vagy a Rossz. Nem tisztem kijelenteni, inkább arra buzdítani: olvasd el, járj utána, tudd meg Te magad, nem fogsz csalódni!

Az évek telnek, a varázslótanonc felnőtt, a kis olvasó nagy lett, a könyvek elfogytak, nemsoká a filmsorozat is teljessé válik, és lezárul gyermekkorunk lelkileg egyik legmeghatározóbb szakasza. Egy korszak, ’mely ezen könyvek és filmek nélkül nem lett volna teljes. Egy korszak, amely magát a mágiát, a Szeretet mágiáját adta kezünkbe, olyan rejtett módon, hogy azt éreztük, csak mi vagyunk minden titkok tudói. Egy korszak, amely ezernyi maradandó emléket; mosolyt és könnyeket; és nem utolsó sorban az olvasás igazi élményét hozta el nekünk. És ezt egyikünk sem tudja elégszer megköszönni mindazoknak, akiknek köszönhetjük a Csodát.

Tell me, why?

Miért vagyok itt? Miért teszem ezt? Miért tette ezt velem? Miért történik mindez? Miért nem süt a nap? Miért nem esik már az eső? Miért van vége? Miért nem kezdődik már? Miért kell még mindig várnom? Miért van ez? Miért érzek így? Miért nem tudom megfogalmazni, hogy mit gondolok? Miért megy minden tönkre? Miért olyan szép? Miért élünk? Miért kell meghalnunk? Miért nem akarunk meghalni? Miért zöld a fű? És miért kék az ég? Miért éjjel énekel a fülemüle? Miért piros a pipacs? Miért vagyok én Én? Miért nem tetszem neki? Miért nem szeret a feleségem? Miért bukott meg a gyerek? Miért nem lehetek modell? Miért olyan lehetetlen? Miért vagy egyáltalán lehetetlen? Miért kell mindig ugyanazokat a köröket lefutnunk? Miért kell kedvesnek lennünk? Miért kell mindenkivel elhitetni, hogy jól vagyunk, amikor nem is? Miért van megfelelési kényszerünk? Miért sztár az, akinek az IQ-ja alig haladja meg a 20-at? Miért kínai minden 6. ember a Földön? Miért van világválság? Miért van globális felmelegedés? Miért kell kinyomni a kuplungot, ha váltunk? Miért anyázzák egymást az emberek a reggeli dugóban, ha valójában ők a hibásak? Miért hívják a szatyrot pont szatyornak? Miért pont 18 évesen lesz valaki nagykorú? Miért nevetünk? Miért vagyunk boldogok és boldogtalanok? Miért? Why? Warum? Miksi? Pourquoi? Dlaczego? Perché? Niçin? Hvorfor? Miért? Miért? Miért… Anyanyelvre, korra, nemre, társadalmi rangra, családi helyzetre, évszakra, napszakra, borúra, derűre való tekintet nélkül mind-mind ugyanazt kérdezzük: Miért? És bizony… mennyire könnyű lenne az élet, ha ezekre a kérdésekre sorra a válaszokat is megkapnánk. Tudnánk mi a gond velünk, vele; tudnánk hogyan működik a világ, tudnánk ki mit miért csinál… Tényleg tudni akarjuk? Miért?

Now...

...I wanna run away...I know I wanna run away...Run away! If only I could run away...If only I could run away...Run away! ... I won't be forgotten... Never again!!!

Neked így éri meg?

… Ha a híradóban látod, hogyan harcolnak katonák ezrei a fronton (akár napjainkban is…) soha ne azt kérdezd, miért… inkább: Kiért? Értünk. Ne egyhetes tengerparti nyaralás alatt mondd: nincs honvágyam! Akkor, ha évekig szolgálsz egy anyahajón, távol a családodtól, a barátaidtól, mindenkitől aki fontos Neked. Ne akkor jelentsd ki, hogy a pénz boldogít, ha megvetted a legújabb autód, akkor ha rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak valakinél a környezetedben. Sokra megy a pénzével. Ha tíz- vagy akár százezreket adsz ki egyetlen ruhadarabért, ne arra gondolj: megérte, mert minőségi darab; inkább arra, hogy egy afrikai árva számára ez több évi tandíjnak megfelelő összeg volt. Hordani tudod ezután lelkiismeret-furdalás nélkül? Hidd el végre, ha nincs gáz, tényleg gáz van. Amikor egy luxus-utazáson azt mondod: ez jár nekem… - gondold át kétszer is. Ugyan mi jót tettél? A pénzt azonban felajánlhatnád olyanok megsegítésére, akik szülők és otthon nélkül kénytelenek felnőni. Mert nekik ez nem járt. Gondolkodj el azon, miért szereti a Vatikán inkább megtartani a vagyonát, mintsem a rászorulóknak szétosztani. Szeresd felebarátodat… vagy helyette Önmagadat? Miért keres a … elnöke havonta 7,4 milliót, míg az orvos, aki talán egyszer az életét menti majd meg alig kap többet minimálbérnél? – 7,4… a minimálbérnek kb. 103-szorosa!!! – Mert neki így éri meg. Miért ragadunk le a meg nem újuló energiaforrásoknál, ha használhatnánk a természet erejét? Naná, mert valakinek így éri meg. Miért kerül vagyonokba, hogy áttérjünk egy környezettudatosabb életmódra? Mert… valakinek így éri meg. Miért mennek csődbe egymás után a termelők, a kisvállalkozók, a magáncégek? Mert valakinek így éri meg. Miért kell negyedik metróvonal egy tisztességes körgyűrű helyett a fővárosnak? Mert valakinek – és nem (csak) a békáknak – így éri meg. Miért adósodnak/ik el az ország/ok napról-napra egyre inkább? Miért nő az infláció mértéke? Igen, valakinek így éri meg. És még sorolhatnám. Mondd, kedves Valaki: Neked tényleg így éri meg? Ez tényleg jó így – legalább Neked? A világon ma minden 6. ember éhezik. Az elmaradott országok valamelyikében él a bolygó lakosságának 78 százaléka. Minden harmadik ember napi kétdollárnyi jövedelemnél kevesebből (!!!) él. Az emberiség kb. egy hatoda még tiszta ivóvízhez sem jut!

"Főleg Ázsiában…száz- és százezer gyerek dolgozik gyakorlatilag rabszolgasorban a textilüzemekben, ültetvényeken, vagy éppen a transznacionális cégek leányvállalataiban.”

Mire Te ezt az egyetlen mondatot elolvastad, szerte a világon kb. 10 gyerek halt éhen. Neked így éri meg? „Az egész fejlett világ - nagyon helyesen - hatalmas gyűjtési akcióba kezdett, amikor 2005 decemberében Délkelet-Ázsiában a tengeri szökőár, a cunami nyomán mintegy 300 ezer ember elpusztult. Vajon hányan gondolták már végig, hogy ennyien két nap alatt halnak éhen világszerte?” A statisztikák alapján kijelenthető, hogy Afrikából, és a hozzá hasonlóan elmaradott világrészekből nagyobb mennyiségű érték kerül ki a fejlett országokba, mint fordítva. Magyarul: ők éhen halnak, hogy az amcsik – amcsi alatt nem a kontinenst, az USA-t értem – 15-20 liter / 100 km – es fogyasztású autócsodákkal furikázzanak a tengerparton. Az ezzel foglalkozó szakirodalom egyenesen „perverznek” titulálta a jelenséget. Nem véletlenül. Mondd, biztos, hogy Neked így megéri, hogy nagyhatalmú milliárdos légy? Nem változtatsz, hogy EMBER lehess?

...And tell me: why?

I'm proud of You

Oh, Africa